A nap magasan az égen leledzett, sugarai bejárták az egész féltekét, még egy kósza bárányfelhő sem poroszkált arra, nehogy megzavarja a fényt a haladásában.
Nem úgy a Hajnóchegyi Nagy Réten, az égből a zöldet csak nagyítóval lehetett kivenni, úgy fehérlett a sok birkától, mint télen, mikor a hó egybefüggő lepelként borítja.
A birkák egykedvű mélasággal, lehajtott kobakkal fogyasztották jól megérdemelt ebédjüket.
A nyáj közepén Birka Bertold üldögélt elégedetten, és csak élvezte a tavasz színeit és a frissülő természet illatát.
Béke és csend honolt, Bertold megszámolta a birkákat… mindenki Jelen van – konsaláta (ezt a birkáknál így mondják, lásd emberszótár: konstatálta).
…
Mikor is, hirtelen minden birka egyszerre kapta fel a fejét és köpte ki azon nyomban ami a szájába akadt…
Szemöldökük alatt kikerekedett üveggólyóként csillanó tekintetük az erdőszélt kémlelte nagy odafigyeléssel, lélegzetvisszafojtva.
Olyan morgás, mérgelődés, ordítás és vonítás szakította félbe a majszolást, amit még életük folyamán sosem hallottak.
Talán az ég dörög! – kiáltott fel a 214-es számú birka.
Ami már csak azért is érdekesnek tűnő kijelentés, mivel épp az imént említettem, hogy egy nyúlfarknyi felhő sem volt az égen jártában-keltében a nap előtt. Az meg már felettébb feltűnő
volt, hogy az égzengés nem szokta csavargatni a bokrokat, s facsemetéket az erdőszélen, legfőképp szél híján.
Márpedig a szél épp szabadságon volt, valószínűleg a föld másik tekén kavarta a viharfelhőket.
Csak pár pillanatnak kellett eltelnie, hogy kiderüljön mi is kelti fel annyi birka érdeklődését.
Az erdőből hirtelen előbukkanó, félelmetes morgást keltő valami, vagy valaki egy hatalmas Tigris képében jelent meg.
Akkora Tigrisfenevad volt, hogy még a nap is hátrébb hőkölt az égen, egyetlen fülsiketítő ordításának köszönhetően az összes birka hanyatt vágta elrobogott az ellenkező irányba, mint
amerről a szörnyeteg érkezett.
Ekkor olyan történt… amitől a tigrisnek is elakadt a lélegzete egy pillanatra.
Ahogy leülepedett a birkanyájszáguldás keltette porfelhő, és a rét kiüresedett vala, egyetlen Birka Bertold üldögélt békésen a zöld gyep közepén, mint kikeletkor az utolsó hófolt, fehérlett
egymagában.
Első dolga volt, hogy megszámolta a Tigrist (számolásban kitűnő volt, gondolta abból baj nem lehet)… Egy… Nagy…. Tigris…
Más nem jutott eszébe hirtelen, így hát kénytelen kelletlen, teljes nyugalommal az orcáján várta a történéseket.
Ez vagy bolond, vagy nagyon bátor! – konhússaláta a Tigris (ezt a tigrisek így mondják)
Lassan, óvatosan körbejárta Bertold barátunkat oda-oda szaglászván. Jobb az óvatosság – gondolta Tigris.
Ahogy járt körülötte, Birka Bertoldra hol árnyék vetült éjjeli sötétséggel párosulva, hol a hirtelen vakító világosság leledzett szemében.
Így minden kör elteltével, mintha éjjelek és nappalok váltották volna egymást sűrű hirtelenséggel.
A tizedik nap, akarom mondani kör elteltével Tigrisünk végül megtörte a Csendet.
– Én egy hatalmas Tigris vagyok, legalább ötször akkora, mint te, és félelmetes metszőfogaim vannak. Nem félsz hogy felfallak?
– Miért kérdezed? Tedd meg, vagy ne tedd meg.
Én se kérdezem meg a füvet, mielőtt megeszem, hogy megehetlek vagy sem.
Egyszerűen megeszem, mert szeretem. De nem csak megenni, szeretek feküdni benne, mert puha, szeretem az illatát és a színét is.
És nézz körül. A fű épp oly gyönyörű zölden ragyog, mint azelőtt, mielőtt ettem volna belőle.
Minden tavasszal újraéled, és szemet gyönyörködtető dús legelő lesz belőle.
És nem azért nő, hogy megegyem, vagy hogy gyönyörködjek benne.
A maga örömére nő. Mert szeret zöldellni. Szereti ha belekap a szél a derekába, ha áztatja az eső, vagy mikor végigcsiklandozza a hajnali harmatcsepp.
És azt is tudja, hogy szeretem, és meg fogom enni, mégsem marad a föld biztonságában, hisz akkor nem tudna az lenni ami, önmaga és mások örömére.
Téged is szeretlek Tigris, nagy vagy és félelmetes ugyan, de mégis oly kecses a mozgásod, és a csíkjaid is… és…
De a további dicsérő szavak már messze elkerülték Tigris hallójáratait, egészen másfele jártak a gondolatai.
A következők játszódtak le a fejében.
– Azt mondta engem is szeret. Jól hallottam? – ez felettébb gondolkodóba ejtette Tigrisünket.
Elméje teljes erejének felhasználásával próbálta összerakni a mozaikokat a buksijában.
– A Birka szereti a füvet, és megeszi, fekszik benne, mert puha és kényelmes és mert szép. Viszont azt mondta engem is szeret, és hogy szép vagyok… vagyis… meg akar enni, a lenyúzott
bőrömből ágyhuzatot készíteni. Ennek a fele se tréfa….
Ez így ment órákon keresztül. Birka Bertold a birkákra jellemző türelemmel és szívből jövő őszinteséggel dicsérte és magasztalta Tigrisünket.
Tigris meg ebből mit sem hallván azon gondolkodott, hogyan kerülhet ki ebből a slamasztikából ép bőrrel. Kezdte nagyon félelmetesnek látni Birka Bertoldot.
Látván, hogy a Tigris nem jut egyről a kettőre (immáron) a vacsorázást tekintve, a többi birka is felbátorodott, és lassan óvatosan előjöttek rejtekükből, és kihasználva, hogy Tigrisünk a
gondolataival foglalatoskodik, észrevétlenül körülfogták a délidőben még oly rettenetesen ordító fenevadat, és tudomást sem véve róla, lehajtott kobakkal folytatták a legelést, ahol
abbahagyták. A hatalmas félelmetes Tigris az égből letekintvén, immáron csak egy kis sárga pöttynek látszott fekete csíkokkal, a fehérlő birkarengeteg közepében.
Ahogy föleszmélt Tigrisünk a gondolataiból, immáron érzékelvén a valóságot, hogy száz meg száz vérszomjas birka veszi körül, minden bátorságát és osonóképességét latba vetve kúszott ki
szinte a fű alatt a róla már tudomást sem vevő békésen legelésző nyáj között. Ahogy kiért az erdő szélére, azon nyomban hanyatt vette a homlokát és eszeveszett menekülésbe kezdett, meg nem állván egészen a keleti tekéig. Azóta már kölykei születtek, akiknek esténként kiről másról mesélhetne, mint a Bátor Birka Bertoldról és félelmetes birka seregéről.
Birka Bertoldnak meg azóta sem áll be a szája, minden falat között csak mondja és mondja:
– Ha láttátok volna közelebbről azokat a gyönyörű csíkokat, azt a tekintélyt parancsoló fogazatot, azt a kecses járást… stb…stb… De hogy hova tűnt olyan hirtelen, máig sem értem. És csak
úgy köszönés nélkül…
A történethez hozzátartozik, hogy néhány rosszalló pletyka szerint, Bertold azért nem tudott csak elmenekülni, mert az egész napos egyhelyben állásban úgy elgémberedtek a lábai, hogy
moccanni sem tudott. Ez okból döntött úgy, hogy él a pillanat adta lehetőséggel, és még mielőtt ebédre tálalná az élet, elmondja e gyönyörű fenevadnak, hogy milyennek is látja őt.
Így mentette meg Bertoldot a tigrisfogak simogatása felőli közelebbről való megismerkedéstől a Lélek Jelenléte!
Jó éjszakát gyerekek! – H.T.
