Hol volt, hol nem volt… mikor a pillanat útra kélt, s nekem adta képzeletét, kezem tollat ragadott és szavakból mesét faragott.
 Bertold egy napsütéses éjjelen indult el egymagában egy lámpással kezében Hajnóchegyről…
 Hogy hová? Kevesen tudták, rajta kívül.
 Azért mielőtt lábalépte volna a határvonalat, határozottan utánakiáltott valaki a magasból.
 Oly határozottan, hogy Bertold, füle botját felemelve fordult meg azon lábnyomában, amelyből épp tovalépni kívánkozott.
– Hova, hova, így hajnalok éjszakáján Bertold komám? Csak úgy szó nélkül hagynál itt, …némán? Mit mondok a többieknek, ha megkérdik, hová tűntél? – kérdezte az ágak közepette Varjú Vladár.
 – Én biz a jeges északi tekére tartok, kedves Varjú Vladár – válaszolt a neki szegezett kérdésre Bertold.
 – És miért kelsz ily nagy útra, a fagyos északra, ahol a melegnek még csak maradása sincsen? – érdeklődött Vladár.
 – Mint az köztudott, Hegyi Bernát lakhelye találtatik ott, hová  lámpásom vezet. A hajnóchegyi erdő tanácsa és Boby Tas azon  elhatározásra jutott, hogy ebben az esztendőben
 engem, Birka  Bertoldot kérnek fel arra a dicső feladatra, hogy elvigyem az erdő  szeretetét Bernátnak karácsonyra – adott kimerítő választ Bertold.
 – Egy igazán megtisztelő feladatot kaptál, utadat kísérje áldás és szeretet  – szólt a hang fentről.
 – Köszönöm – mosolygott Bertold és azon nyomban ahol állt, hagyta tova lábnyomát, megkezdve vándorlását egyenesen északra.
Bertold nem ismerte az utat, de nem félt, tudta, hogy hite kíséri minden lépését, valamint ha követi a Csengősbirka csillagképet és a fák mohás oldalának arccal egyenest halad, célját nem
 tévesztheti el.
 Napra nap és holdra hold, fergeteg és fuvallat, fény és árnyék váltotta  egymást időről időre, ahogy Bertold közeledett a jeges félteke felé.
 Annyit kutyagolt már, hogy azt gondolta, lassan elfogy a föld a lába alól.
 Még sokáig ment-mendegélt, kullogott és baktatott, mikor meglátta saját  magát, azaz Birka Bertoldot szembe jönni saját magával, azaz Birka  Bertolddal.
 Mikor már nózija majdnem összeért nózijával, teljes  nyugalmának birtokában konstatálta az eseményt, miszerint körbeért a  földön, olyannyira, hogy találkozott saját magával.
 Ezt hívják a  tudományosok az idő- és térkontínuum átgyaloglásának, amit csak nagyon  fejlett lények, pl. a birkák tudnak csak kivitelezni.
 Ebben az  esetben viszont, mondjuk ki őszintén a jelenségnek sokkal életszerűbb  magyarázata vala. Mégpedig az vala, hogy birkánk sikeresen elérte a  jeges északi teke végtelen hómezejét, minek határában egy kisebb jégfal  emelkedett ki a fehérségből, amiben Bertold meglátta önnön tükörképét.
 Bertold annyira belefeledkezett magába, hogy az északi teke lejtős és  igen jeges széléhez érve, még felocsúdni sem volt ideje, máris  fékevesztetten kezdett csúszni egyenesen a mélybe. Szemeit  összeszorította ahogy csak tudta, a szél csak úgy süvített az arcába,  úgy érezte magát, mint egy viharban hánykolódó bárka. 
 S mikor már  azt hitte, élete hajója végképp a tajtékzó hullámok martaléka lesz,  hirtelen melegség öntötte el, nyugalmat érzett, biztonságot.
 Nem  csoda, hisz fékevesztettsége egyenesen Bernát karjaiba talált kikötőt.  Csúszásának végpontjában ugyanis barátja Bernát a hegyi kutya állott. 
 Jeges fuvallat járt Bernát bundája alatt, de nem nagyon figyelt oda,  Bertold szívetmelengető öleléssel köszöntötte látogatottját. Egyrészt,  mert örült, hogy valaki megállította fékevesztettségét, másrészt, mert  tudta, hogy közelebb már nem kerülhet a célhoz, amit kitűztek neki. 
 Birka Bertold a megtett út örömének, és Bernát szívélyes ölelésének  hála teljesen elfelejtette a szöveget amit a lelkére kötöttek…, hogy  ha megérkezik mondjon el Bernátnak köszöntés gyanánt.
 Ott  álltak egymással szemben szótlanul, köztük a szeretet, valamint dús  bundázat töltötte ki a teret. Illetve Bernátnak, a szívet melengető  ölelés közepette, száját egyetlen szó hagyta volna el, egy mély sóhaj  kíséretével egyetemben, de azt útközben az északi jeges szél, nyelve  hegyére fagyasztotta. Próbálta lehelni, hátha olvadásra bírja, de a szó  hajthatatlanná fagyott szája szegletében.
 Látható volt, hogy a jeges  északon a hang orkánná lesz a szélben, de Bernát tudta a szónak nincs  maradása, így hát az ajkán csüngő jégcsapot letörve, azt egyenesen  Bertold orrhegyére biggyesztette, birkánkat útirányba tette,majd egy  gyengéd hátbaveregetés közepette útjára engedte.
 Bertoldnak még  eszmélni sem volt ideje, máris újra fékevesztettségtelenül siklott a  jégen egyenesen háttal az épp búcsút intő Bernátnak a hegyi kutyának.
 Siklásának ezúttal egy, a jeges teke partvonalán álló magányos fűcsomó  vetett véget. Csúszása egy bicska bucska után, hóbuckában végződött.
 Miután összerendezte lábait, még utoljára háta mögé tekintett, de  akkorra már Bernát helyén csak egy szürke pöttyöt vélt felfedezni.
 Betold agytekervénye nagy dilemmába gabalyodott. A hazafelé vezető úton  azon morfondírozott, hogy… hogy mit is mondjon a többieknek, afelől,  miszerint az általa át nem adott üzenetre, hogyan reagált Bernát. Mert  hát útjának célja a hajnóchegyi szeretet átadása volt, azzal a kis  beszéddel kiegészítve, amit homloklebenyébe véstek, mielőtt elindult.
 Valamint az, hogy hozza haza sértetlenül önmagát és Bernát válaszát egyenesen a jeges féltekéről.
 A hazafelé vezető út legalább olyan hosszúnak tűnt, mint az odavándorlás.
 Bertoldnak fogalma sem volt mit mondjon az erdő tanácsának, félresikerült küldetésének körülményeiről.
 Egyvalami volt, ami biztosan lebegett szeme előtt, mégpedig a Bernát által az orra hegyére szegezett jégcsap formájában.
 Bertoldnak célja egy maradt, mégpedig az egyetlen dolgot, amit  Bernáttól kapott sértetlenül eljuttatni Hajnóchegy Tanácsa és lakói elé.
 Ám ez sem látszott könnyűnek, ugyanis az út oly hosszúra sikeredett,  hogy a réteket napok, a patakot hetek, s a dombokat hónapok követték.
 Ez pediglen nem jelentett mást, mint a tavasz közeledtét. S, mint az köztudott, a kikelet a hónak, jégnek véget vet.  
 Így hát attól félvén, hogy jeges orrán a dér tova lesz míg hazaér,  Bertold olyan lótás futásba kezdett, hogy olyat még nemhogy ember fia,  de még birka nyája sem látott soha.
 Ennek a sebes suhanásnak  volt köszönhető, hogy mire az erdő tanácsa elé ért, orra végzetén még  épp egy apró, szabad szemmel alig kivehető, a jégnek szikrája volt még  található.
 Bertold szélsebességét és üres mancsait látván Hajnóchegy  tanácstalanságából többen szegezték ugyanazt a kérdést, miszerint  miként reagált Bernát a köszöntésre és mit üzent az őt köszöntőknek  válaszul.
 Bertold előtt Hajnóchegy Tanácsa állott, s ő mégis  oly tanácstalanul állt előttük. Hogy mondhatná el szavakkal, hogy is  ölthetné egységbe…, azt, hogy mit érzett barátja szeretetteljes  ölelése közepette, hogy önthetné szavakba a csendet, mi elnyomta a jeges  szél süvítését. S míg Bertold ezen morfondírozott….
 …  Hajnóchegy lakói lassan körben állva mind csak egy dologra tudtak  koncentrálni… az az egy valami, pediglen Bertold orra hegyén  leledzett, s ahogy az apróra zsugorodott jégcsapból az utolsó csepp is  távozott, Bernát hangja is megszabadult börtönéből: Hálásan köszönöm!
 Ezek voltak a szavak mik Bernát szája szegletére fagytak a jeges tekén, s amiket Bertold őrzött orra hegyén.
Boldog Karácsonyt mindenkinek! – H.T.
Sok szeretettel dedikálva, Mesi Gyöngyösnek.

