Tomaj mese #1
Blablamese Veres Zsuzsinak
Blablabla…
Gondolta Nyúl Frigyes, amikor kéretlen kelletlen fülébe jutottak különböző erdőlakók félszegen elejtett szavai.
Ami persze azért juthatott a fülébe, mert Nyúl Frigyes mindig leszegett füllel járta az erdő ösvényeit.
Olyan éles volt a hallása, hogy a szél süvítését is kettészelte… hosszában!
Hallomástól, hallomásig járta az erdő fáit és amikor számára meglehetősen nagy balgaság jutott hallójárataiba, csak ennyit mondott
blablabla…. blablabla…. blablabla…. és egyik fülén be, a másikon blabla.
Bernát a hegyi kutya igen mogorva kinézetű, hallgatag tagja volt az erdő lakóinak.
Folyton bölcsességek jutottak az eszébe, de mielőtt kiejtette volna azokat száján, általában átgondolta mégegyszer és csak ennyit lehelt a hajnali köd homályába: áááh nem, nem, nem dehogyis. Ó, hogy is gondolhattam ezt.
Így aztán rengeteg bölcs gondolat maradt a fejében. Ami meg is látszott rajta.
Ha hiszitek, ha nem Bernát akárhányszor nem mondott ki valamit az rendíthetetlenül a fejében maradt és ezáltal folyton-folyvást csak nőtt a feje egyre nagyobbra és nagyobbra.
Ahogy teltek a napok azon vette észre magát, hogy már akkorára nőtt egyébként se kicsi buksija, hogy már felemelni se tudta a földről – egyszer-egyszer már össze is tévesztették Orrtúró Tortúróval a vaddisznóval – úgy tolta maga előtt a lehullott faleveleket az ösvényen.
Aminek az a haszna megvolt, hogy a kiránduló gyerekeknek nem kellett térdig avarban járni, viszont Bernátnak igen kényelmetlen volt reggeltől estig fűvel és levelekkel teli szájjal bandukolni.
Nyúl Frigyes ezzel szemben akárhányszor elengedett egy-egy elejtett mondatot fülcimpái mellett és kiejtette a száján a rá oly jellemző szavakat – blablabla…blablabla…blablabla… –
annyiszor nőttek fél métert a fülei, amiket eleinte egyszerűen csak hátradobott a vállai fölött és zavartalanul ballagott tovább.
De mára már akkorára nőttek a sok blablázástól, hogy egy kisebb szellő is a tölgyfa köré csavarta őket, így rendszerint órákat töltött azzal, hogy kigabajítsa magát az ágak fogságából.
Ezek után már nem is csodálkozhatunk azon, hogy Bernát a hegyi kutya és Nyúl Frigyes volt a föld északi tekén található, összes erdő lakója közül a két legfurcsább teremtmény.
Egy vasárnap délutánon aztán olyan dolog történt amire még a legmerészebb álmaitokban se gondolnátok. Olyan erős szél tekergette, csavargatta, nyüstölte, mettszette, abajgatta és enyergette évezredes fák ágait, hogy azt még az óceánok sok szélfúvást látott tarajos hullámai se tapasztaltak.
Ebben az ítéletidőben próbált menedéket találni magának Nyúl Frigyes és Bernát a hegyi kutya is.
Nyúl Frigyes miközben igyekezett lobogó füleit kordában-, nem mellesleg az ágak-bogaktól minél messzebbre tartani, hirtelen figyelmes lett egy barlang bejáratára a Hajnóci-hegy oldalában.
Azon nyomban nyakába dobta nyúlcipőit és hanyatt homlok – vagy inkább fül – vette az irányt a menedék felé.
Szerencséjére, vagy szerencsétlenségére épp ugyanabba a sötét barlangba sikerült menedéket találnia, aminek a bejáratán már Bernát az óriásdinnyényi fejét egy jó fél órával előtte átpréselte, és azon nyomban mély álomba szenderült.
Frigyes óvatosan lépett be a barlang száján. Bent olyan sötét volt, mint kétszer az éjszaka. Nyúl Frigyes óvatosan egy gyanúsan puha és meleg sziklának vetette a hátát és lekucorodott, hogy kicsit felengedjenek szélfútta végtagjai, hatalmas füleit pedig hátradobta a válla fölött rá a szikla tetejére.
Jól gondoljátok, az a gyanúsan puha szikla, nem volt más, mint Bernát háta, Frigyes füleit meg pont úgy sikerült hátrahajítania, hogy az egy hatalmas dinnyényi fejen landoljon.
Így történhetett meg a csoda…
Bernátnak annyira jól esett Frigyes füleinek melege, hogy kéretlen-kelletlen, így álomba szenderülve csak úgy szabadultak ki a száján a bölcsességek egyenesen Frigyes hatalmas fülönfűggőibe.
Abban a pillanatban, ahogy Bernát álmában beszélni kezdett és ömlöttek belőle a bölcsességek, mint ahogy patak vize zúdul le a meredek hegyoldalon – láss csodát, úgy kezdett feje mérete az eredeti formájához közelíteni. És ezzel egy időben midőn Nyúl Frigyes fülébe jutottak ezek a szavak, mik annyi ideig voltak bezárva Bernát fejébe, láss újabb csodát a hatalmas lobogók kezdték visszanyerni eredeti nagyságukat.
Hajnalodott, mikor megébredtek és a felkelő nap sugarainak halovány fényében megpillantották egymást. Nem nagyon lepődtek meg egymáson, Bernát egy egyszerű nyulat, Frigyes meg csak egy olyan kutyát látott, mint a többi, magukat viszont igen furcsának érezték.
Elindultak kifelé a most már szélcsendes hajnalba, kiléptek a barlang kijáratán egyik jobbra, másik balra.
Nyúl Frigyes megkönnyebbülést érezvén a fülei nagyságát illetően, hihetetlen késztetést érzett arra, hogy a világba kiáltsa mindazt a sok bölcsességet ami csak úgy zúdult ki a torkán, hogy az egész északi teke meghallotta.
Bernát a hegyi kutya meg csak ballagott az ellenkező irányba, mosolygott a bajsza alatt és csak ennyit mondott Frigyes bölcsességeire blablabla…blablabla…blablabla…
H.T. – Jó éjszakát gyerekek!
