Hol volt, hol nem volt… mikor a pillanat útra kélt, s nekem adta képzeletét, kezem tollat ragadott és szavakból mesét faragott.
Látszólag szokványos reggelre ébredtek Hajnóchegy lakói… kivéve… kivéve, hogy Birka Bertold, nem rendszeres tevékenységével kezdte a napot, miszerint megszámolja a nyáját
alkotó bárányokat…
… ehelyett egyik fától a másik bokorig kergette árnyékát serényen.
Betekintett minden odúba és minden fatörzs mögé, sőt benézett még a kövek alá is.
Tükörképe hiányában, azonban csak az árnyékát lelte mindenhol. Valamit nagyon keresett, kutatott. Ezt mindenki láthatta. Szándékát nem bujtatta a bugyra mélyére, azt teljes mértékben közszemlére tette.
– Szürke vagyok! Változékony szürke. Hol magas, hol alacsony. Hol sötétebb, hol világosabb. Hol keskenyebb, s néhol vastagabb derékkal bírok. Tudtam, hogy nagyon nehéz dolog lesz ezt kideríteni. – mormogta magában.
– Egyedül erre se, sőt arra se, sohase nem jövök rá. – folytatta bizonytalankodását.
– Meg kell figyelnem, hogy a többiek mit mondanak. – ezzel került pont a gondolata végére.
Elgondolása szerint cselekedett, midőn határozása vonatkozásában sorba látogatta az erdő lakóit. Azon véleményüket kutatva, hogy milyen is ő valójában?
Nem lett okosabb, sőt!!!
A hangya szerint nagy, a medve szerint alacsony.
A csiga szerint gyors, a paripa szerint lassú mozgású.
A páva szerint csúnyácska, a vaddisznó szerint igen szép bundájú.
A bagoly szerint kicsit együgyű, de legalább nem zavarja a döntésben az a sok gondolat.
Olyat is megkérdezett volna aki szerint okos, de olyan nem akadt az útjába.
Igazából egyre jobban összezavarodott!
Milyen vagyok valójában? – továbbra is ez a kérdés bolyongott benne bizonytalanul. Ha még nem említettem volna.
Bármennyire is megpróbált koncentrálni, és újabb alanyok után kutatni az erdőben, eljött a pillanat, mikor Bertold a sok menetelésbe, figyelésbe, annyira kiszáradt, hogy csak úgy
porzott belülről, mint a vakablak… Hogy ennek nincs így értelme? Nos Bertold szerint van! Vita lezárva!
Elindult hát a patakhoz, szomját csillapítani. Midőn odaért, azon nyomban heves lefetyelésbe kezdett. Érezte, hogy teste megtelik a patak vizével, amit egy tiszta forrás táplált, már évezredek óta. A forrást, az élet vizének is nevezték az erdő lakói, hisz már
annyi mindenkit megmentett a teljes kiszáradástól.
Amint szomja csillapodni kezdett, birkánk is kezdte egyre jobban érezni magát.
Fejét a víz fölé hajtva nézte a hullámokat, amiket heves lefetyelése keltett a víz felszínén. A kép, amit magáról látott a hullámzó víz tükrében folyamatosan változott.
Idővel, mikor a hullámok teljesen elcsitultak… Csoda történt!
A hullámok nézegetése közben Bertold fejében csend lett, szép lassan a hullámokkal együtt a gondolatok is eltűntek.
S Bertold egyszer csak meglátta! A hullámok keltette torz tükörből egyszerre tiszta kép rajzolódott ki.
Megvan, megvan! – örvendezett Bertold.
Már látom milyen vagyok valójában, mármint magamhoz képest.
S már kezdett megnyugodni, hogy elméje élesen látja Önmagát.
De nem volt elég neki látni, meg is akarta érinteni azt akit látott a víztükörben. Patáját óvatosan tükörképe orrára helyezve próbálta kitapintani arcának vonásait.
Abban a pillanatban, hogy ujjhegye vizet ért, újabb hullámok keletkeztek. S tükörképe ismét valaki mássá változott. Ezzel újabb elbizonytalanodásba kergetve birkánkat.
Patája egyre mélyebbre hatolt, beljebb a víz felszínén. Mikor újabb fény gyúlt kobakjában. Arra a következtetésre jutott, hogy nem csak mások látják különbözőképp őt, de még ő is másként látja önmagát a kisimult víztükörben és másként, ha a vizet felkavarja.
Ott mélyen viszont, a vízfelszín alatt, kellemes érzések bizsergették ujja hegyét. Amiből pediglen arra következtetett, hogy minél mélyebbre hatolunk, túl tükörképünkön, ott lakhat a valóság…
Jó éjszakát gyerekek! – H.T.
