Az ablak nélküli kis irodában várta a személyzetis érkezését. Rutinbeszélgetés volt. Minden áthelyezés után egy hónappal esedékes volt ez a találkozó. Feltettek neki talán tíz, szokásos kérdést, amit ilyen esetekben mindig és mindenki megkapott, majd utána egy kötetlennek látszó beszélgetésben felmérték a mentális állapotát a számtalan idegösszeomlást és számos tragédiát látott rutinos szemek. Lee nem félt, de készült a beszélgetésre. Lee nem ebben a valóságban élt, csak rövid látogatások tett a fizikai világba, a mostani beszélgetés is egy ilyen volt.
Hosszú évek óta futószalag mellett dolgozott. Ez sokszor ment az emberek agyára. Gyakran fordult elő, hogy valaki nem bírta a terhelést, a napi 12 óra munkát heti hat napon keresztül. A tulajdonost nem igazán érdekelte, hogy hányan ugranak le a tetőről, vagy hányan jutnak kórházba, bőven akadt munkaerő, sorban álltak az éhbérért is a dolgos kezek. Amiért mégis oda kellett figyelni az „emberi jogokra” az a megrendelők kényessége és érzékenysége miatt volt. Az európai és amerikai piacon egyre inkább figyeltek arra, hogy milyen üzemekben készülnek azok a cikkek, amiket irdatlan mennyiségben szállítottak a Távol-Keletről a fogyasztó társadalom feneketlen darálójába.
Ez az elbeszélgetés-féle is ezért történt. Azért, hogy a gyár jó hírén ne eshessen csorba egy újabb, a terven felüli „tragédia” miatt. Persze mindenki tudta, hogy ez csak látszat intézkedés. Az interjú valóban jó volt arra, hogy kiszűrje az idegösszeomlás szélére jutó munkaerőt, de a megoldás nem a kezelés, gondozás volt, amit nyilván a kényes fogyasztói piacok elvártak volna, hanem az elbocsájtás. Ha valakit kirúgtak és nyomorba jutott ezáltal a családja, vagy ez után történt meg a „tragédia” az már nem a Gyár statisztikáját rontotta.
Azért mégis volt haszna az új humán-politikának. Fél évente mindenki új sor mellé került. Ugyan ez jelentős termelés kiesést okozott a betanulási idő miatt, de a tulajdonosnak is be kellett látni, hogy a munkakedv növekedése által a termelékenység összességében javult.
Lee-t nem zavarta a szalagmunka. Amikor olyan barátaival beszélgetett, akik abban a sorskegyelemben részesültek, hogy irodában dolgozhattak napi 12 órát, mindig elhárította a sajnálkozásukat, hogy milyen rettenetes lehet egész nap ugyanazt csinálni. Ilyenkor azt szokta mondani, hogy ő legalább fél évente másik szalaghoz kerül, de te meg 8 éve már ugyanannál az íróasztalnál ülsz nap mint nap. Jó, lehet, hogy minden nap mást könyvelsz, vagy más táblázatot, grafikont készítesz, de hát csak ott ülsz a gép előtt és ütöd a billentyűzetet. Lee szerint ez egyhangúbb volt mint a szalagmunka. Pontosabb volt egy elmélete, aminek a lényege az volt, hogy minden munka a maga szintjén egyhangú. Lehetsz sofőr, aki minden nap máshova utazik, de akkor is csak egy helyben ülsz és egész nap ugyanazt a kormányt forgatod. Lehetsz programozó és minden nap új feladat megvalósításán kell dolgoznod, de hát akkor is csak egy monitor előtt kell ülnöd és gépelni. Persze a leggyakoribb ellenérv az szokott lenni, hogy jó-jó, de azért van egy határ. Igen, volt egy határ. Itt jött Lee elméletének a második, egyben utolsó lényeges pontja, a határ, annak a határa, hogy mikortól egyhangú egy munka. Ezt a határt az ember saját maga húzza meg. Lee mestere volt ennek a határhúzásnak. Az élet minden területén tudta már alkalmazni. A jó és a rossz, a szép és a csúnya, a hasznos és a haszontalan közti határt tologatta megrögzött derűlátóként. Persze a munkahelyén volt a legnagyobb szüksége rá.
Végtelenül élvezte azt a szabadságot, amit egy irodai munka nem adhatott meg: arra használta az agyát, amire akarta. Rossz esetben ez a bedilizés lett volna. A legtöbb kollégája szerint ez már meg is történt Lee estében, pedig csak más volt mint ők.
Nem panaszkodott, mert nem volt mire. Nem próbált kitörni, nem próbált változtatni, nem küzdött. Szerette a munkáját, szerette az életét. Elfogadta azt ami jutott neki, illetve nem elfogadta, mert ez a szó feltételezi, hogy valami nincs rendben és ezzel meg kell barátkozni. Nem elfogadta, hanem … csak volt. Nem akart, nem tett, csak volt. Nem akarta irányítani a dolgokat, hanem csak hagyta azokat megtörténni. Lee nem tanult sokat, így nem is igazán tudta, hogy azt a nyugalmat találta meg, amit sok-sok hitbéli útkereső áhítva kutatott odaát, a fogyasztói oldalon. Lee már évek óta ebben a háborítatlan belső világban élt.
Mindig kitalált valamit, ami megtörte az egyhangúságot. Az ötleteinek száma végtelen volt. Minden nap mást csinált, hiába volt a végtermék mindig ugyanaz: néhány alkatrésszel gazdagodott munkadarab. Egyik nap a különbségeket kereste a szalagon megérkezett munkadarabokon, másik nap a színeket figyelte vagy számolta, az árnyalatok közti különbséget kereste. Ma a hangokra figyelt. A számtalan megszámolásával volt elfoglalva. Leltározta a ritmusokat, harmincnál tartott. Volt közte egész szapora és volt egész lassú, percenkénti is. Szuszogtak, kattogtak, zakatoltak körülötte a gépek. Aztán jöttek érte, hogy itt az elbeszélgetés ideje.
A személyzetis megjött. Üdvözölték egymást, majd az arcára gyógyult mosollyal feltette a rutinkérdéseket. Megkapta azokat a rutinválaszokat, amit minden munkás kívülről fújt már, azokat a válaszokat, amik a további rizst jelentették az eltartott gyermek- és idős szájak számára. Lee őszintén tudott a megelégedésének hangot adni, bár ő is ismerte a helyes válaszok kézről-kézre járó listáját. Aztán jöttek a „spontán” kérdések.
– Hány gyermeke van Lee? – kérdezte a személyzetis és nyilván tisztában volt a válasszal, mert a képernyőn Lee adatlapja lehetett.
– Két fiam van és egy lányom. – Lee nem várta meg a következő kérdést, tudta, hogy a zárkózottság benyomása nem helyes, próbált fecsegni, elmondta, hogy mennyi idősek, iskolába járnak és remekül tanulnak.
– Melyik részlegre is került most? – jött az újabb, természetesnek látszó kérdés.
– Az elektromos kerékpárokat összeszerelő szalag mellett dolgozom.
– Milyenek a körülmények? A kollégáival kijön? – kérdezte a személyzetis tudván, hogy a kollégákkal csak az előírt szünetekben találkozhat egy dolgozó.
– Köszönöm mindennel meg vagyok elégedve.
Még pár perc üres csevej, mosoly, meghajlás, vége is volt, nem volt húsz perc sem az egész. Aztán Lee ismét a saját világában volt. Számolta a gépek számtalan ütemét.