…(aztán jött a mese) Szelidűlő bóbitásai…
Végeláthatatlan éjszakákkal és kurta nappalokkal váltotta a színekkel teli őszi napokat a tél a Hajnócvégi erdőségekben.
Van aki örült ennek, vannak akik állandó nyugtalansággal nyugtázták a fagyok beköszöntét.
Történt például, hogy Bóbitás madarak egy csoportja annyira szórakozott volt a nyár folyamán, hogy elfelejtett délre költözni mire beköszöntött a zimankó. A vezetőjük „Ej Ráérünk Arra Még Bóbitás Bertalan” ide-oda csoszogott a zúzmarás avarban és azon törte kobakját, hogy hol fogják átvészelni – a hideget egyébként sem nagyon kedvelő társaival – ezt a dermesztően fagyos évszakot.
Ugyan a fergeteges agytorna közepette elhaladt mellette egy kutya kinézetű valaki hatalmas fülekkel, de mielőtt még kérdés hagyta volna el csőrét, ő így válaszolt: blablabla… blablabla… blablabla…
Azt hiszem kitaláljátok ki volt az…
Így hát tovább csavargatta, pödörgette, tekergette, sodorgatta jobbról-balra, majd balról-jobbra bóbitáját, de semmi okos dolog nem jutott elméjének még csak a közelébe sem.
Már-már a teljes kimerülés határáig tologatta maga előtt a lehullott leveleket és kezdte feladni az agytornát, mikor furcsa, rekedtes, de valahogy mégis oly mennyei hangra lett figyelmes a szürkébe öltözött égbolt irányából… Húha… húúúha…húúúúha…
Óóóó Uram te szólsz hozzám? – örvendezett Bóbitás Bertalan
Én bizony – recsegett a hang odafentről – de hívj csak egyszerűen Varjú Vladárnak, az Uramozást hagyd meg másnak.
Bertalan követte tekintetével a fa törzsét egész addig, amíg egy kacskaringós ágon rá nem lelt tekintetével az ott gubbasztó madárra, Varjú Vladárra.
Te meg mit húúúúúúházol odafent, amikor nekem nagy-nagy problémám vagyon, és épp próbálok ötölni-hatolni, hogy mitévő legyek. Most kezdhetem elölről a töprengést.
Húha… húúúha…húúúúha… erre én tudok megoldást – fejezte be a mondatot Vladár. Eláruljam?
– Ej ráérünk arra még mormogta Bertalan…
Majd hirtelen bóbitájához kapva felkiáltott – Te tudsz megoldást arra, hogy hol vészelhetnénk át a telet?
Húúúha… de még mennyire hogy tudom. Idefelé szálldogálva nagy magányomban, üresen korgó gyomorral a magasban ínyenc illatok csapták meg csőröm hegyét.
Lejjebb ereszkedvén, egy csinos kis házikónak párkányán landoltam, ahol egy igazán barátságos kis családdal ismerkedtem meg. Szeretgettek, megetettek, megmelengedtek és immáron teli gyomorral jókedvűen vitorláztam idáig a szelek szárnyán.
Ha jól gondolom egy pár Bóbitás szárnyast biztosan befogadnának a fagyos napokra, esetleg még tovább is.
Ejj… Bertalan nagyon megörült a nem várt segítségnek. – És hol van ez a házikó? Hogyan találunk oda? – csak úgy pattogtak ki a kérdések Bóbitás Bertalanból.
Egyszerű. Délnek veszitek az irányt, 1178 levegővételnyire Szeretetfalva után, de még Ölelésfalva előtt találjátok Szelidűlőn. Itt már csak mentek az illatok után, szerintem ha megéheztek a nagy úton még sütit is kaphattok.
Bertalan azt se tudta, merre az előre, úgy sietett, hogy mielőbb átadja a jó hírt a többi bóbitásnak.
Összeterelte a többieket és azon pillanatban útra is keltek. 1178 levegővételnyire Szeretetfalva után, de még Ölelésfalva előtt rá is találtak Szelidűlőre, azon belül is a kedves kis házra. Odaröppenvén, mintha csak várták volna őket, résnyire nyitott ablakot találtak.
Beröppentek hát – a kellemes meleg és a sütiillat csalogatta őket – s végtelen örömmel, egymás hegyén hátán örvendeztek az otthon melegének.
Másnap mikor a ház kedves lakói meglepetten látták a frissen beköltözött madársereget… a ház ura csak mosolygott és ennyit mondott…
„Bóbitás madarak, nagyon szeretnek nálunk, gyanúm szerint egyre többen lesznek. Úgy tűnik, hogy tartósan befészkeltek hozzánk, kezdik otthon érezni magukat. Szerintem költöző madarak lehetnek a végtelen északról.”
Varjú Vladárhoz is eljutottak a hírek, aki nagyon megörült, hogy sikerült segítenie a bohókás bóbitásoknak.
És csak ennyit tett hozzá a maga módján. Húha… húúúúha… húúúúha… ezt is sikerült megoldani.
A Vladár mögötti fákon ezernyi hozzá hasonló külsejű varjú kuporgott bosszúsan – a legközelebbi mogorva varjú csak ennyit krákogott oda Vladárnak… Kááár- kááár- káááááár… örvendünk.
De Varjú Vladár aki csak külsőleg hasonlított társaira, hátranézett válla fölött, mosolygott egyet és jóleső érzésekkel röppent fel a levegőbe….
H.T. – Jó éjszakát gyerekek!
