#5
Szórakész, a szórakoztató szórakosgató
Mókus Burkus, mint minden nap, órák hosszat töltött leszegett fejjel a földet bámulva. A többiek meg voltak győződve róla, hogy
a.) vagy valami nagy lelki bánat gyötri,
b.) vagy az elméje olyan, mint a kemence amibe elfelejtették betenni a kenyeret (nincs sütnivalója).
Már csak azért is gondolhatták, hogy valami nincs rendben, mert Burkus egész időn át jobb felől – bal felé, majd bal felől – jobb felé ingatta kobakját.
Pedig ennek a „jelenségnek” igen egyszerű magyarázata volt. Mókus Burkus imádta szemmel követni a fű között szorgoskodó hangyákat.
Huhuhúúú… huhuhúúú… huhuhúúúúúú, de kíváncsi valaki.
Tudom kire gondoltok, de nem Varjú Vladár volt az, ő ezt mondta volna:
Huúúúha… húúúha… húúúúúúha, de kíváncsi valaki.
Ám ez esetben a Huhuhúúú… huhuhúúú… huhuhúúúúúú gazdája Bagoly Berta volt.
– Látom, nagyon érdekelnek e serényen nyüzsgő kicsi lények. Ülj ide mellém az ágra, elmesélek neked egy réges-régi történetet.
Mivel Mókus Burkus igen érdeklődő volt, odakucorgott Bagoly Berta, született Bagoly Berta mellé az ágra, s a kíváncsiságtól kikerekedett szemekkel figyelte, mi fogja elhagyni az öreg tudós bagoly csőrét.
Ó korban élt e hangya, midőn a szorgalom erény volt, s a tudományt sem vetették véka alá.
Mint az ismeretes, a hangyák nagyon dolgos népség, így volt ez, az ókori Rómain is – tudjátok Békás és Aquincum között – és így volt ezzel Tettrekész, a hangyák főszorgoskodója is.
Állandóan izgett-mozgott, tevékenykedett. Idetolta a mit, odatolta a mit, éppen ahova mondták – eredeti szakmáját tekintve mit tológus volt.
Nem ismert a történelem azóta se nála serényebb ízeltlábút.
Történt egyszer egy esős délutáni órában – hogy pontosan mikor, azóta sem tudjuk, hisz felhős időben nem működtek a napórák – hogy Tettrekész barátunk épp munkába igyekezett a jól megérdemelt ebédjének elfogyasztása után, s midőn áthaladt volna a számára kijelölt ösvényen……
Egy, a csúszós sáron fékevesztett csiga, huss elgázolta és hanyatt csigaszem tova is robogott.
– Jajajajajjj – kiáltozott Tettrekész a fájdalomtól és az ijedségtől egyaránt.
Úgy megütötte magát, hogy még a farizmát (régiesen aforizmát) sem érezte.
El is ment a Fari Zeus-hoz (Ókori gyógyító istenség), aki képet mutatott neki hátsójától a röntgenfelvétel után.
– Szomorú híreim vannak barátom, Tettrekész, az első lábaid teljesen tönkre-mentek, és ahogy látom, hátsó szándékod se legyen. Most aztán fenekestül felfordult veled a világ. Visszavonhatatlanul eltörött három lábad, mondhatnám, mind a három végtagodnak lába kelt. Valami új munka után kell nézned, de előtte mindenképp lábadoznod kell, már bocsánat a kifejezésért.
Eközben a rendőrség megkezdte a helyszínelést, és a főrendőr, Akropolisz azon nyomban kréta jeleket rajzolt a kőre, majd kiadta minden bánatát, hisz jeleit az eső mosta el, így jutalmát hiába várhatja.
Azon nyomban összehívta beosztottjait és eképpen vélekedett:
– Mindannyian hibáztunk, hogy nem vízálló filcet hoztunk, ezért vállaljuk együtt a felelősséget. Legyen közös a bánat, közös a bűn és közös a feloldozás. Mindenesetre idén se nyaralunk Polisz Tirolban, az biztos, ekkora bakival a tarsolyunkban.
De térjünk vissza Tettrekész-hez, aki éppen a jövőjéről tanakodott magában.
– Mi lesz most velem? Ezután már nem tudok szorgoskodni, tenni-venni, cipekedni, idetolni, odatolni. Most mit csináljak? – morfondírozott.
Már épp megvilágosodott volna az elméje, mikor valaki megzavarta.
Amfo a Rák épp hátrafelé somfordált sietvén, s nem látván merre van az előre, állandóan csak a múltba tekintve haladt a célja felé.
– Merre van Róma, és azon belül Mü kéne bazárja? Nehogy mire odaérek, bezárja – zavarta meg Tettrekész-t a gondolkodásban.
– Mindegy melyik ösvényen indulsz, mindegyik odavisz.
Amfo Rák archaikus mosollyal nyugtázta a tényt, miszerint minden út Rómába vezet.
Az új információval a tarsolyában azon nyomban neki is tolatott az első útjába eső ösvénynek.
– Cserépedény legyek, ha ezt értem, hogy képes valaki így fejvesztve nekihátrálni a világnak.
Tettrekész arra a következtetésre jutott, mivel a fizikai munka terén csak lábatlankodna, továbbképzi magát s ezentúl a szavakkal keresi meg kenyerét.
Elindult hát Filózó fiához, a kultúra és tudomány bölcs apostolához, hogy annak Líceumában elméjét szónoklatokra csiszolja.
Hosszadalmas útja után révbe ért. Éjt nappallá téve lapozta a könyveket, hallgatta a bölcseleteket, míg egy esztendő elteltével megkapta bizonyítványát és útjára bocsájtották.
A bizonyítvány mellé új nevet is kapott.
Szórakész, a mindenek megmondója, a hangyák szórakosgató szórakoztatója.
A szónok-latba vetve minden bátorságát elindult, hogy megmutassa újdonsült tudományát barátainak.
Útközben mindenfelé kipróbálta magát. A fárasztó útra tekintettel felkapaszkodott egy szekérre.
Egy ideig platón szónokolt, majd előremászott és a lovakon, lovagolt a szavakon.
Midőn aztán hazaérve tudományát közszemlére téve egy gyűszűn állva tekerte, csűrte-csavarta mondókáját.
Egy csinos hangyahölgy, Dalma is felfigyelt Szórakész briliáns elméjére, rögtön látszott rajta, hogy nem csupán egy tál ész, amit összeszedett vándorlása során.
S párt találva egymásban, éltek tovább boldogságban.
A hangyánk társa, Dalma, nagyon büszke volt az igen gyenge lábakon-, de észben és mondókában oly egyedülálló Szórakész-re, hogy történetét kőbe vésve őrizte meg a jövendő nemzedékek szorgos, dolgos seregének.
Bagoly Berta meséje végéhez érve arra lett figyelmes, hogy körülötte már nem csak Burkus, hanem mókusok egész serege keresi a fűben, a gyűszűn szónoklót, a hangyák szórakosgató szórakoztatóját.
H.T. – Jó éjszakát gyerekek!
