#4
Bernát, a hegyi kutya és az északi teke hírhedt, jéggé dermedt medvéi
Bernátra a hegyi kutyára borzalmas idők jártak mostanában, nemhogy a szerencse, de még a szerencse fia se járt a közelében a napokban.
Teljes magányban érezte magát, még a “Nem Figyelünk Oda Mit Mond Nyúl Frigyes Blabla Társaság” tagjai sem jártak el a gyűlésekre. Amin mondjuk cseppet sem csodálkozom.
Ezeknek a gyűléseknek annyi értelme volt, mint amikor pár lamantin képviselőfánkkal dobálja egymást órák hosszat a víz alatt, a végén mindenki kap egy kis sütit és hazamennek. Körülöttük meg csak gyűlik közben a szardíniák serege, hogy felcsipegessék a maradék fánkot, mikor ők már elúsztak jó messzire.
No de ennyit a polip titkáról, ez csak egy apró mellékvágány volt a mesémben, a vasutasok biztos megértik.
Szóval szaporítom a szavakat, hogy azok mondatokká formálódva kísérjék tovább barátunk történetét.
Bernát annyira unta már, hogy mindenki csak nevet a hosszú fülein a Hajnóci erdőségekben, és annak nincs már egy szeglete sem, ahol nyugodtan elfogyaszthatná legalább a kedvenc ebédjét – ami a bla..bla…..blableves volt.
És hogy kááár… örvendő varjak kísérik útján amerre csak jár, ezért arra a döntésre jutott, hogy elindul világot látni. Nekivág északnak és meg sem áll addig, amíg meg nem áll. – ez eddig kivitelezhető tervnek látszott.
Háta mögött hagyva zöldellő tavaszát, ballagott az őszbe a virágzó nyáron át, majd ismét télbe járva a kikeletet várta. Egy kerek esztendeig rótta az úttalan-utakat Bernát, míg egy nagyon fura dologra lett figyelmes.
Felemelve búsuló kobakját szeme elé tárult a világ leghatalmasabb és legfehérebb hóval terített mezeje, amit eddig nemhogy soha nem látott, de még elképzelni sem tudott. Mindent hó borított ameddig csak a szem követni tudta a tájat, és olyan fagyos hideg volt, mint…. szóval nagyon hideg.
Addig-addig menetelt, míg az északi teke legészakibb pontjához nem ért.
Bernátot, a hegyi kutyát a zimankó cseppet sem zavarta. Igen vastag bundája volt, s mikor eljött az est, s mert barátunk aludni sem rest, begubózott egy bucka oldalába, füleit takarónak használva bóbiskolta végig az éjszakát.
Hajnalban furcsa hangok kényszerítették, hogy kinyissa még álmos szemeit…
Elkeserítő sírás, rívás, nyöszörgés hangjait repítette a szél Bernát nagy és éles hallójáratába.
Ahogy közeledett a hang irányába, akkor látta meg, hogy előtte két hóbucka reszket egymáshoz bújva.
Nem mondom, hogy nem csodálkozott…
Mikor aztán melléjük ért, akkor derült ki számára, hogy a két bucka nem más, mint az északi teke hírhedt jegesmedvéi közül két kis bocs jéggé dermedve.
Egyszer már akart rajtuk segíteni valaki, de a következő történt, röviden:
Húha…húúúha…húúúúha…. de hűűűvös van rikoltozta Varjú Vladár az égből. – Azt hiszem én visszafordulok. Bocsánat. Láttam Bernátot, majd ő segít.
Bernát jeges könnyeivel küszködött, mikor meglátta a két fagyos-szentet. Körbepásztázta tekintetével a horizontot, hátha meglátja a két bocs szüleit. A távolban a hegy lábánál észre is vett két apró pontocskát, jobban méregetve egy a bocsaikat kereső jegesmedvepárnak néztek ki.
Mi legyen most? – töprengett magában Bernát, a hegyi kutya.
– Mire én legyalogolok velük a távoli messzeségbe, addig megfagynak szegénykéim.
Bernát törte a fejét, gondolkodott, ötletelt, tépelődött… töprengett, spekulált és morfondírozott, de elsőre csak az jutott eszébe: blablabla… blablabla… blablabla…
A nagy elmélkedés, tanakodás, rágódás és merengés közepette észre se vette, hogy addig tipegett-topogott közben, hogy talpa alatt teljesen jéggé fagott a hó, amin megcsúszva úgy hanyatt esett, hogy mind a négy lábát az égnek meresztette.
És ekkor érkezett az isteni szikra… Hegyoldal, hó, csúszás, hosszú fülek. Pillanatok alatt összerakta elméjének szüleményeit.
Fölmarkolta és a hátára emelte a két fagyos bocsot. Nyelvével végignyalogatta hosszú füleit – így azokra jég dermedt. Majd a talpa alá csapta síléc gyanánt őket, és a lejtőre állva szánkázott egyenest az elkeseredett medveszülők irányába.
A szélsebes suhanásban a következőket kiabálta a medvék felé blablabla… blablablaaaaaa… blablablaaaaaaaa…aaaaaa…aaaaaaa
Pár perccel később, egy remegő lábú, üveges tekintetű hókutya állt a saját fülein, tágra fagyott szemekkel a jegesmedveszülők előtt, hátán a két boccsal.
Medvemama és Medvepapa nagyon megörültek hiányzó csemetéiknek és a furcsa megmentőnek.
Medvepapa a hátsójánál tolva csúsztatta be barlangjukba a teljesen összefagyott Bernátot.
Egy-két órába is beletellett, mire teljesen magához tért, arra hogy két jókedvű medvebocs elégedett mosollyal a pofijukon fekszik a hónalja alatt, és egy-egy hosszú füllel betakarózva békésen szundikálnak.
Bernát a hegyi kutya így találta meg azt a helyet, ahol füleit nem csak hogy bájosnak, de hasznosnak is találták.
H.T. – Jó éjszakát gyerekek!
