avagy hogyan szabadította ki Csiga Csongor Papagáj Petróniusz lelkét a “kalitka” fogságából
Papagáj Petróniusz éjszakáját a mai napon is a bús sötétség leple alatt töltötte, álmodozások közepette.
Ami azt jelentette, hogy gazdái ismét letakarták amúgy is szűk celláját egy lepellel, hogy még véletlenül se zavarja meg álmukat “rikácsolásával”.
Pedig micsoda szívhez szóló énekeket tudott Petróniusz – ha az embereknek lett volna fülük hozzá, egész nap csak azt hallgatták volna.
Még így is, hogy Papagájunk egy percet sem töltött életéből szabadon, szívéből szerzett dallamai átjárták a teret és időt, ablaktól-ajtóig, napkeltétől-napnyugtáig.
Ha épp nyitva volt az ablak, még a járókelők is hallgathatták az énekét.
Petróniusz még sohasem látta a holdat fényleni a sötétben, s csillagokat ragyogni az égen, a napnak melegét is csak üvegen keresztül érezte, az esőcseppek meg csak kopogtattak az ablakon, de be nem engedte őket soha, senki.
Az emberek értelme felől igen sok kétsége támadt leélt évei során, megérteni őket meg aztán pláne nem sikerült.
Annyit tudott róluk, hogy mindegyiket Gyurrrrikának hívják (még a szomszédokat is) és ezt naponta többször is hangoztatják jó hangosan, hogy a bugyuta papagáj is megértse.
Így hát nem tehetett mást, gondolta, jó lesz jóban lenni velük, úgy legalább enni kap és néha kitisztogatják kalitkáját – elhatározta, hogy mivel úgysem értik meg, hogy őt Petróniusznak hívják, így hát az emberek szemében jobb Gyurrrikának lenni. Ezért minden egyes alkalommal, amikor az ember odament bemutatkozni, ő is fennhangon rikoltozta:
Gyurrrika vagyok…. Gyurrrika vagyok….
Ez a névazonosság láthatóan jó pont volt az embereknél, hisz minden egyes alkalommal nagyon örültek neki.
Ezen kívül semmi érdekes nem volt a gazdáiban, minden napjuk ugyanúgy telt, kivéve mikor elfelejtették megetetni.
Nem csoda, hogy ezeket tudván Pertóniusz igencsak szerette volna érezni csőrében a szabadság ízét. Nem tudta milyen lehet, de egyben biztos volt: csak jobb lehet, mint kalitkában Gyurikaként tengetni az életét.
Egy napon, akarom írni, éjszakán, egy fordulatos “csodafolytán” telepedett meg Petróniusz csőrének hegyén – egy apró vízcsepp képében.
Érezte a nedvességet, “orra” hegyén, na nem olyat, mint az a fura ízű dolog volt, amit itattak vele az emberek, hanem olyan természet áldotta nedvességet.
Ez aztán a kedvesség, gondolta magában, hisz kinyitva szemeit látta, hogy biz a kalickája ajtaja is tárva, és a csepp mit érzett, az előtte tátongó ablakszárnyat megkerülve lopakodott a csőre szegletére.
Kedvességnek gondolta, az emberek kedvességének, hogy végre megízleltetik vele a szabadság ízét.
Pedig nem így volt, csupán a csillagok állásának köszönhette, hogy feltárult előtte a világ.
Egyrészt az égi jelenségek állása is kedvező volt számára, másrészt a Férfigyurri gazdája által kiszipákolt konyakosüvegen is tökéletes elrendezésben állt az öt csillag.
Ezen üveg alkoholtartalmának köszönhetően hagyott mindent a gazda tárva nyitva, a boldogságos nedűtől megrészegedetten.
Papagáj Petróniusz először nem is tudta mit kezdjen a hirtelen jött lehetőséggel, hisz mindig is erről álmodott, lepel alatt.
Az ott kint… az éjszaka leple… tehát ha kikászálódok a kalitkámból, nem teszek semmi rosszat… hisz itt is lepel, ott is lepel, tél sincs, a hó biztos nem lep el.. – járt az agya furmányosan.
Addig-addig gondolkodott, míg az éjszaka csendjét hirtelen megtörő megrészegült horkantástól megijedvén akkorát ugrott, hogy máris az ablakpárkány előtt álló hatalmas nyárfa egyik ágán találta magát.
Innen már nincs visszaút! Oly hirtelen megcsapta az éji szellő friss illata, ami egyben a tárva nyitva álló ablakot is becsapta mögötte, hogy már nem tudott másra gondolni, csak hogy meneküljön onnan minél messzebbre. Összeszedte minden erejét, és ösztönei által hajtva szárnyra kelt a szemerkélő esőben az egyetlen fénypont felé az égen, minek alja a horizontot súrolta.
Repült, repült, s fejében egyetlen gondolat dallamai ringatóztak – szállj, csak szállj tovább, kitárt karom útvesztő…. menekülj amíg nem késő….
Eleinte azt hitte, hogy mindez a fejében zajlik, de mint később kiderült egy felette szálló Sólyom éneke volt.
Szállj, csak szállj tovább, kitárt karom útvesztő…. menekülj amíg nem késő….
Papagájunk szerencséjére a már jól lakott ragadozó madár, annyira belefeledkezett jóllakottságba, hogy szem elől tévesztve őt újabb dallamba kezdett:
Szállj, szállj Sólyom szárnyán három hegyen túl. Szállj, szállj, ott várok rád, ahol véget ér az út. Néha a ragadozókkal is előfordul az ilyen.
Már derengőzött a pitymallat, mikor már olyan fáradtnak érezte szárnyait, mint akik egy tapodtat sem tudnak tovább csapkodni.
Így hát kellett-kelletlen, megkapaszkodott lábaival az első útjába kerülő lombkorona legszimpatikusabb ágán, és abban a pillanatban, ahogy talpa fakérget észlelt beleszenderedett kimerültségébe.
Öt nap, négy éjszaka aludt folyamatosan. Álmában egy szabad madárról elmélkedett, aki szárnyai alá csapva a világot nézte a csodás tájat mi szőnyegként terült alatta. Érezte a napot, a szelet, hallotta az erdő moraját, ahogy minden lakója együtt rezzen a felkelő fény csodájával…
Lassan felnyitotta szemhéjait, félve, hogy az álom szertefoszlik, de mi történt… az álomnak nem lett vége, az álom valósággá változott.
Minden, amit érzett, hallott hirtelen ott termett előtte, mosolyt csalva csőre szegletébe…
Teljesen belefeledkezett a pillanatba…
Mikor maga mellé tekintett egy furcsa teremtményre lett figyelmes.
Ijedtében csak két szó hagyta el remegő csőreit – Gyurrika vagyok!!!!
Üdvözöllek, engem Csiga Csongornak hívnak.
Bocsánat, kicsit megijesztettél – lépett egyet oldalra Petróniusz.
Csiga Csongor erre a kijelentésre büszkén kihúzta magát és égnek meresztette szemeit, és szemöldökeit is összehúzta volna, ha lett volna neki olyan.
Én igazából Papagáj Petróniusz vagyok. Hol vagyok most, ez a Paradicsom?
Számomra igen, és még nagyon sokak számára, tudtommal – felelte Csiga Csongor.
Egyébként Hajnóchegynek hívják a helyet, ahol most pihenteted szárnyaid.
Gyönyörű – álmélkodott Petróniusz.
Papagáj Petróniusz annyira belefeledkezett a tájba, hogy az órák perceknek tűntek, s hipp-hopp el is jött az éjszaka.
A felhőtlen fekete égboltot ragyogó fényes pontok díszítették, ilyet bizony Petróniusz sohasem látott még.
Ezek a csillagok? – kérdezte Csongort álmélkodva.
Azok bizony, és ha megfelelően összekötöd a fénylő pontokat, még nevük is van az alakzatoknak.
Ott van például a Kis Csiga és a Nagy Csiga, a Kakaós Csiga aztán a Csigahuss eltűnik a Nyilas elől csillagkép is…. aztán a …..
Csiga Csongor egész éjjel folytatta a csillagok elemzését, észre sem véve, hogy Papagájunk már réges rég az igazak álmát alussza.
Teltek múltak a napok, sorra váltotta egymást a Nap és a Hold.
Csongor és Petróniusz minden egyes hajnalban találkoztak ugyanazon a faágon ahol először egymásra találtak.
Petróniusz elmesélte Csongornak, milyen volt az élete azelőtt hogy szétfeszítette rácsait és szabadon eresztette magát, és iderepült Hajnóchegyre, valamint mesélt az emberek furcsaságáról is – persze lehet, hogy kicsit megszépítette a menekülése körülményeit, de így valóban érdekesebb volt a története.
Csongor pedig beszélt neki a Hajnóchegyen lakó állatokról, a növényekről, az erdő életéről.
Miközben azon vette észre Petróniuszt, hogy mióta idehozta az északi szél erre az ágra, ő bizony el sem mozdult innen kivéve mikor egyet oldalvást lépett a találkozásuk napján.
Kicsit feszélyezettnek tűnt, enni se evett, egyre csak fogyatkozott, és a tollai is elkezdtek halványulni. Na, ez nagyon nem tetszett Csongornak.
Te idefgyelj Petróniusz – fordult hozzá kicsit zsörtölődve – te napok óta itt ülsz egyhelyben?
Nem is láttalak még repülni, se enni, se inni, kezdenek már a tollaid is fakulni.
Mondhatnám azt is, hogy teljesen beleszürkülsz a tájba, ha nem lenne itt minden olyan színesen pompázatos.
Ez így nem mehet tovább? Gyerünk! Szárnyalj egyet az erdő körül, egyél, igyál kedvedre és ha lehet, mártsd meg tollaid a Hajnóchegyi patak friss tiszta vizében.
Nem megy! – válaszolta Petróniusz, szeme sarkában egy könycsepp kíséretében.
Hogyhogy nem megy? – értetlenkedett Csongor. Hisz mostmár szabad vagy. Szárnyalj!!!
Tudod, olyan mintha földbe gyökereztek volna a lábaim. Hirtelen úgy kitágult körülöttem minden, nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá az új életemhez.
Oly sokáig be voltam zárva, elfelejtettem, hogy kell szárnyalni. Vagy talán soha nem is tudtam.
Hát hogy jutottál el eddig? Talán nem a szárnyaid hoztak? – kérdezte Csongor.
De!!! De úgy megörültem a szabadságnak, hogy nem is gondolkoztam, csak szárnyaltam, szárnyaltam, amíg egyszer csak itt találtam magam.
Értem – mosolygott Csongor.
Szépséged kalitkába zárták, és a szárnyaid már lehet, hogy csapdosnak, de a lelked még a kalitkában van.
Azt hiszem, ezen segíthetek. Ki kell szabadítani a lelked a fogságából.
De hogyan? Menjünk vissza érte? – kérdezte Petróniusz.
Na, ha ez így működne, akkor nagy bajban lennénk. Csiga vagyok!!! Észrevetted? Még ha teknős lennék, lenne egy szemernyi esélyünk.
De hála a Mindenhatónak erre nincs szükség – sóhajtott megkönnyebbülten Csiga Csongor.
Nem a lelked hagytad a kalitkában, hanem a kalitkát hurcolod magaddal – már ha érted.
Meg kell tanulnod rácsok nélkül élni, szabadon, mint a madár! És ezt pont egy csiga mondja egy papagájnak – ez aztán a képzavar.
A fogságban elfelejtetted milyen ragyogó is vagy valójában.
Kezdésnek igazán egyszerű feladatokat találtam ki neked:
Hagyd, hogy átjárjon a nap melege, őszinte szeretetével.
Hagyd, hogy átszálljon rajtad a szellő hűse, mérhetetlen vidámságával.
Hagyd, hogy áztasson az eső, az ég a könnyeinek tisztaságával.
És minden nap kezd előröl az egészet, mintha az előző nap nem is lett volna és holnap nem jönne a holdnyugvás után.
Rövid idő elteltével már nem is kell figyelned, mindez természetes lesz az életedben.
A természettől és annak állataitól is sokat tanulhatsz.
Van itt egy csapat, akik a messzi Kínából érkeztek Hajnóchegyre, itt van például a darumadár, és a kínai sárkány, mindenképp látogasd meg őket.
És ha egy kis feltöltődésre vágysz, álldogálj 30-40 percet a Nagy fa árnyékában, hidd el csodálatos élményekben lesz részed.
De mi az, amit tőlem tanulhatsz? Nos, az elrugaszkodás és szárnyalás élményét! – mondta büszkén Csiga Csongor.
(lehet, hogy ez kicsit fennhéjázónak tűnik egy csiga szájából)
Tőled? Elrugaszkodni, szárnyalni? – Petróniusz csőrének szélén enyhe mosoly jeleit lehetett felfedezni.
Nem kell mást tenned csak figyelni a mozdulataim, lassan mutatom, hogy könnyebben ráérezhess, mondhatni csigalassúsággal.
Aztán majd csinálhatod a saját tempódban. – kezdte az oktatást Csongor.
Rendben, figyelek – válaszolta Petróniusz.
Csongor egy pillanatra lehajtotta szemeit, koncentrált, majd nekikezdett az elrugaszkodásnak…
Szemeit az égnek emelte és rugaszkodott… rugaszkodott… rugaszkodott… még mindig rugaszkodott…
Pertóniusz pedig feszülten figyelte minden mozdulatát… még mindig figyelte… még mindig figyelte… még mindig figyelte…
Csiga Csongor meg csak rugaszkodott… csak rugaszkodott… csak rugaszkodott… csak rugaszkodott…
Teltek múltak a percek, a feszültség egyre csökkent, a nyugalmas rugaszkodás és figyelés simára csiszolta az idő fogaskerekeit, az idő innentől nem számított.
És akkor a pillanat elővette varázspálcáját és Csiga Csongor, huss, a mélybe vetette magát, szemeit hátraterelve ülte meg a szél hátát, egyenesen a föld felé suhanva a mélybe.
Előtte a talaj, mögötte az ág, a gravitáció elsöpörte Csigánk lassúságát.
Felgyorsultak az események.
Aki csak tudott levegő után kapkodott, van, akinek elállt a lélegzete egy pillanatra.
Az izgalom, mely eddig az avar alatt lapult, hirtelen a tető fokára hágott és reszketett saját magában, akarom mondani izgalmában.
Petróniusz nagyon megijedt – hisz ő csak egy csiga, nincsenek is szárnyai ebből csúnya földbeütközés lesz!!!!!
De abban a pillanatban, midőn a föld vészesen közel került volna Csigánk agytekervényeihez egy szépen ívelt suhanással, hasával a fűszálakat súrolva emelkedett a magasba maga alatt hagyva a fák koronáit.
Mosolyogva nézett fel a háza tetejére, ami fölött Papagáj Petróniusz magasodott szélesre tárt szárnyakkal.
Mondtam nem? Elrugaszkodás és szárnyalás… Elrugaszkodás és szárnyalás…
De honnan tudtad, hogy utánad rugaszkodom és elkaplak? Napok óta el sem mozdultam a fa ágáról – kérdezte Petróniusz, még mindig levegő után kapkodva izgalmában.
Nem tudtam…. de hittem benne… hittem benned – mosolygott rá Csiga Csongor.
Elrugaszkodás és szárnyalás… Elrugaszkodás és szárnyalás…
És a hit – tette hozzá Petróniusz.
Ettől kezdve, minden egyes nap együtt rugaszkodott és szárnyalt a két jóbarát immáron felszabadultan szelve át az ég kékjét.
És Csongor minden egyes alkalommal a következő dalt üvöltötte
Szállj, szállj, szállj fel magasra. Dalom hódítsd meg most a kék egeeeeet!!!
Jó éjszakát gyerekek! – H.T.
